Van a várakozás...

Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő - ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen. Várod...

Van ilyen várakozás. 

Van a hang...

Egy bizonyos hang, valakinek a hangja. A Kedvesé. Ami lényével együtt szép. Éppen olyan, mint ő. Olyan, mint az arca, olyan, mint a lelke. Tökéletesen illik hozzá. És amikor ez a hang eljut hozzád, talán nem is mindig az a fontos, hogy mit mond. Lehet, hogy kedvenc ételéről beszél, vagy egy régi emlékről. Lehet, hogy életéről árul el titkokat, vagy éppen azt mondja halkan: szeretlek. Figyeld meg: olykor csak a Kedves hangja a fontos. Csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját. Mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer, és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb. Mert megnyugtat. Hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol. És ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a lelkeddel is.

Létezik ilyen hang.   

Vannak a napok...

A hétköznapok. Amikor reggelente semmi kedved felkelni. Amikor a munkahelyen, az utcán, a boltban olyan nehéz türelmesnek lenni. Amikor úgy érzed: csak feladat van jutalom nélkül. Amikor szürke, unalmas minden. Akkor jusson eszedbe: a karácsonyi szeretet, amit szívből kaptál, nem maradt benne a jókívánságokban. Az életre kelt, beléd költözött, és minden nap veled lesz. Nem vagy egyedül. Ez a szeretet minden ébredésnél vár, megfogja a kezed, elkísér az utcán, vásárol veled a boltban, és veled együtt dolgozik, végzi a feladatokat. Így a hétköznapok, bármit is hoznak, bármit is teszel, ünnepnapokká válnak. 

Vannak ilyen napok.  

Sokféle találkozás van...

Mindegy milyen, üzleti, diplomáciai, baráti, vagy éppen futó, de a legtöbbjüket a szavak határozzák meg. A beszélgetés. De vannak találkozások, amikor nem a szavak vagy a tettek a legfontosabbak, nem is a találkozás hossza. A két fél talán nem is tudja, mit mond, mit tesz, nem tudja, mennyi idő telik el egymás jelenlétében. Mert ilyenkor a legfontosabb maga a találkozás. A másik lénye, jelenléte. Ritkák az ilyen pillanatok. De ezek az igazi, legmélyebb, legfontosabb találkozások. Ezek adják a legtöbbet, ezek jelentik az életet, ezek adnak értelmet mindennek, és erőt mindenhez.

És léteznek ilyen találkozások.

Van a Csoda...

A Csoda, ami nem mozdít meg hegyeket, nem fakaszt vizet a sziklából, nem tesz semmi természetfelettit. Mégis, annál jóval többet tesz. Életet ad. Csendesen, észrevétlenül. Elég hozzá egy találkozás. Egy mosoly. Egy érintés. Egy kedves hang, egy szó. És napról napra így érik a Csoda. Míg egy napon kiteljesedik. A sok apró csodából  összeáll a legnagyobb Csoda, a Szeretet. Az Élet. És ez a Csoda már soha nem múlik el. Örökre elkísér.

Létezik ilyen Csoda.  

Mindig van okunk egy ajándékra...

Ha más nem, önmagában az, hogy élünk. Élünk és szerethetünk. Hogy mosolyoghatunk. Hogy lehet egy szép történetünk.  Hogy lehet múltunk, lehet jövőnk. Hogy egymás szemébe nézhetünk. Hogy adhatunk. Mindent. Akár az egész világot. Hiszen az emberben ott van az egész világ. Benned is. Ha magadat adod - az egész világot adod. Csak ki kell választanod azt, amit ma adni akarsz. A világot. Csomagold be szeretettel, és helyezd el az ajtó elé. És várj. Ajándékod, ha szeretettel adtad, célba ér. És ajándékodnak bármikor örül, aki kapja.

Mert mindig van alkalom az ajándékra.  

Van a mosoly...

Egy angyali mosoly. Valóság, hogy egy mosoly mindent képes megváltoztatni. Egy egész életet. Sőt, kettőt. Két emberét. Azokét, akik egymásra mosolyognak. Ha ebben a mosolyban a lelküket mutatják meg egymásnak, akkor minden megváltozik. Többé nem lesznek azok, akik a mosoly előtt voltak. Mert valamit elárultak ebben a mosolyban. Azt, amit a másik iránt éreznek. Néha nehéz mosolyogni. De ha az arc nem is mutatja, a lélek mosolyog. És ezt a mosolyt érzi az, akinek köze van ehhez a lélekhez. Ez a mosoly örökre veled marad.

Létezik ilyen mosoly.    

Van az ékszer...

Az egyetlen, aki a tiéd. A legszebb, legcsodálatosabb. Nem azért, mert aranyból készült gyémántkövekkel ékesítve. Hanem mert lelke van. És mert neked készült. Az ékszerész, aki készítette, az Élet. Neked készítette. De nem csak készítette, hanem fel is készítette. Arra, hogy viseljék. Hogy az viselje, akinek készült. Éppen ezért az ékszernek sem mindegy, ki veszi magára, ki birtokolja. Számodra pedig nem azért fontos, hogy csillogásával dicsekedj. Boldog vagy, hogy megtaláltad, és mint a gyermek, aki szíve vágyát kapta meg, szaladnál, hogy mindenkinek megmutasd. De nem azt akarod megmutatni, ami szemmel látható. Azt akarod, hogy az egész ékszert megismerje a világ. Nem csak külső csillogását, de belső ragyogását is. Az egészet, egyben. Ahogy megalkotta az Élet. Mert a lelked ékszere ő. És ezért a legszebb.

Létezik ez az ékszer.

Van a szeretet...

Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi a szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta - nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére. Mert ez a dolga. Ez a küldetése.  

Van ilyen szeretet.

Van az élet...

És van a lét. Sokan azt gondolják, mindkettő ugyanazt jelenti. Hát ők azok, akik nem tudják, mit is jelent: élni. Pedig hatalmas a különbség. Hiszen minden élőlény létezik, de nem mindegyik él. Az állatok, növények pontosan ugyanazt teszik mind. Léteznek. Minden nap végzik a megismételt dolgokat, pontosan, rend szerint. Nem lélek vezeti őket, hanem az ösztön. Ami beléjük van programozva. Ha láttál egy verebet, ismered valamennyit. A rózsák egyformán csodálatosak, gyönyörűek. A napraforgók mindegyike ugyanakkor emeli fel fejét, és ugyanakkor hajtja le. Csak az ember képes arra, hogy a többitől különböző életet éljen. De ehhez valóban élni kell, nem csak fizikai, hanem sokkal inkább lelki értelemben. Aki így él, az egyedi, megismételhetetlen, összehasonlíthatatlan és pótolhatatlan. És kiismerhetetlen. Ezért megunhatatlan. Minden nap ad magából valamit, ami más. Minden nap azért ébred, hogy éljen, hogy tegyen valamit, ami más, mint az előző napi volt. Hogy még többet lásson a világból, még többet érezzen a szeretetből. És még többet adhasson ebből másoknak is. Csak így, és csak ezért érdemes. Így több évet élsz, mint amennyit a naptár mutat. 

És létezik ilyen élet.  

Van a harangszó...

A déli harangszó. Jelent győzelmet, jelenti a mennyországot. De jelenthet vereséget, pokollal, kénesővel. Üzenhet boldog találkozást, gyönyörű  perceket, de jelezhet gyötrelmes pillanatokat, fájdalmas búcsút is. Ilyenkor komorabban szól. Ezt meghallja az ember, szívében, lelkében érzi. Aztán már csak emlékeket idéz. Szépeket és fájót. De a harang nem azért van, nem azért szól, hogy mindig a fájdalomra emlékeztessen, mindig azt idézze. A harang a győzelem, a mennyország hirdetésére hivatott. Ezért eljön a nap, amikor ismét boldogságot és győzelmet kongat, ezt üzeni. És akkor újra csodálatosan zeng majd.

Létezik ilyen harangszó.

Van egy mondat...

„Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. Azért van szükségem rád, mert a bennem lévő szeretetnek van szüksége rád. Téged választott, téged akar szeretni. És neked akar adni minden szépet és jót, amit addig összegyűjtött. És ha ez megtörténik, ez számomra mindennél több. Vagyis, valóban, ebben van némi önzés, hiszen mindez engem (is) boldoggá tesz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.

Létezik ez a mondat.

Van az adósság...

A „jó  tett helyébe jót várj” kényszere. Vagy, a "jót tett helyébe jót adj" kényszere. Amit akkor érezhetsz, ha embertársad azért ad, hogy kapjon is valamit cserébe. Tőled. Ha pedig a másik önzetlenül ad neked, akkor benned sincs kényszer, hogy viszonozd. Csak elfogadod, örülsz annak, amit kaptál, élvezed. És élvezed annak az őszinte, határtalan, önzetlen szeretetét, akitől kaptad. Mert azt is tudod, hogy a másik már azzal sokat kapott, hogy te elfogadtad ajándékát. Ami lehet egy szó, egy mosoly, egy ölelés, egy bíztatás. A másik boldog, hogy elfogadtad, és ez a boldogság, amit te adtál neki, ez az ő jutalma. És ennél nagyobb jutalom nincs. Ennél többet nem kell adnod. Nem is lehet.

És látod, így már nincs is adósság. 

Van a levegő...

Nem látjuk, mégis tudjuk, hogy van. Minden lélegzetünk bizonyítja létezését. Életünk bizonyítja létezését. Hogy magunkba szívhatjuk, más élőlényeknek köszönhetjük. Nélkülük nem lenne levegőnk. De nem csak a testnek kell a levegő. Kell a léleknek is. Egy másfajta levegő. Amit szintén nem láthatunk, de tudjuk, hogy van. Lelkünk élete bizonyítja létezését. Ha nincs, lelkünk sem élhet. A lélek levegője a szeretet. Nem látjuk, mégis érezzük. Lelkünk magába szívja, és él. És ahogy testünk levegőjét más élőlényeknek köszönhetjük, úgy lelkünk levegőjét is. Annak köszönhetjük, aki szeret. Aki igaz szívéből szeret. Még akkor is, ha ugyanúgy nem látjuk, mint a  levegőt. De tudjuk, hogy van. Lelkünk élete bizonyítja. 

Van ilyen levegő. 

Van az arc...

Sokaknak csak egy a sok közül, egynek pedig a minden. Az arc, amit nem a krémek szépítenek napról napra, hanem a lélek, ami megmutatkozik rajta. Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. A legcsodálatosabbá. Lehet rajta pötty, lehet rajta bármi. Mégis a legszebb. Mert egy tiszta, őszinte lelket rejt. Dehogyis rejt… Hiszen éppen azt mutatja. Az egész világnak. Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egy valaki látja meg benne maradéktalanul a lelket. Az, akinek ez a lélek teljes egészében feltárulkozik, kiadja titkait, akinek  szeretetét adja. Csak ő látja meg az arcot a maga teljességében, gyönyörűségében. 

Létezik ez az arc.   

Van az ajándék...

A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szereteteddel. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.

Létezik ilyen ajándék.

Van a vallomás...

Szavak nélküli. Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható. És azt is tudja, hogy miért vagy zavarban. Azért, mert szereted. Lehet, hogy nem mered kimondani, lehet, hogy korainak tartod szavakban kifejezni a szíved mélyén bujkáló érzést, de a viselkedésed mindent elárul. De a másik, ha te is fontos vagy számára, ha ő is szeret, nem él vissza ezzel. Nem hoz zavarba, csak ha a pillanat ezt diktálja. Mert időnként nem lehet kikerülni ezt a pillanatot. Ez magától jön, természetes módon, ezért nem is haragszol érte. Sőt, örülsz, hogy zavaroddal elmondhatsz valamit. Egy vallomást.

Létezik ilyen vallomás.

Van egy pont...

Kicsi, vagy nagy, nem számít. A fontos, hogy biztos legyen. Egy biztos pont abban az életben, amely annyi bizonytalansággal lep meg nap, mint nap. Egy biztos pont, amely megvéd, ami békét ad. Mi ez a pont? Sokan pénzt gyűjtenek, mert abban bíznak. Mások hatalmat szereznek, mert ettől remélnek biztonságot. És van, aki a szeretetben bízik. Amit megvehetsz, csak tárgy marad: nyugalmat nem ad. Nem tudsz szólni hozzá, nem küld üzeneteket lelkéből. Néma, üres, hűtlen. Nem kötődik hozzád, nincs rád szüksége. Csak van. Nem bízhatsz benne, nem lesz támaszod. Nem lesz pont. Sem biztos, sem bizonytalan. Semmilyen. Nem lesz társa a lelkednek, a szívednek. Mert annak csak egy másik szív, egy másik lélek lehet a társa. Az, amelyik szeret. Amelyiknek a szeretetében bízhatsz. Amelyik így pont lehet az életedben. Kicsi, vagy nagy, nem számít. Biztos pont. Így nyugodtan élhetsz ebben a meglepetésekkel teli világban. Mert van egy pont, amire rábízhatod magad. Egy biztos pont. A legbiztosabb.

Van ilyen pont.  

Van az élet...

Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva. De az nem élet. Az csak lét. Akkor élsz, ha meg tudsz állni, és a lélekre figyelsz. De csak akkor tudod ezt megtenni, ha a lelked rendben van. Ha minden, és mindenki a helyén van, senki és semmi nem hiányzik belőle. Igen, a dolgokat helyükre kell tenni. Az embereket, az érzéseket, mindent a maga helyére. És akkor nem lesz hiány. Nem lesz hiány, aminek pótlására millió megoldást próbálsz kitalálni. De a hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés, és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed. 

Van ilyen élet.

Vannak az álmok...

Amik valóra válhatnak. Tudod, hogy milyen borzasztó felébredni egy szép  álom után. Egy szép álomból a szomorú, szürke valóságba. A hiány valóságába. De van, amikor megfordul minden. Amikor legcsodálatosabb dolog felébredni. A valóságba. Van, amikor a valóság minden álomnál szebb. Amikor a valóság nem a hiány valósága. Amikor a valóságban ott van valaki, aki felette van a legszebb álmoknak is. Amikor a saját álomvilágod, a saját valós világoddá válik. Amikor az álmok valóra válnak. Amikor az ébredés az álom valóságát hozza magával.

Léteznek ilyen álmok.

Van a mosoly...

Az őszinte mosoly. Ami belülről fakad, de nem belőled. Hanem a másikból, akinek szól. Ő váltja ki belőled. És ez a mosoly, visszatükrözi az iránta való érzelmeidet. Másként mosolyogsz barátra, szülőre, gyermekre, kedvesre. Mert mindegyik a hozzá illő mosolyt húzza elő lelked egyik rejtett fiókjából. A belőle fakadó mosoly arcodon keresztül tér vissza hozzá. És pontosan látja mosolyodon, hogy mit érzel iránta.

Ilyen az őszinte mosoly. Van ilyen.

Vannak különös találkozások...

Micsoda mérnöki precizitás, mennyi munka van két űrhajó űrbéli találkozásában, összekapcsolódásában! A nyílások egymáshoz csatlakoznak, a zsilipek kinyílnak, és a két űrhajó legénysége átúszhat egymáshoz. De ilyen tökéletes találkozás a Földön is lehetséges. Sokkal egyszerűbb, mégis, sokkal bonyolultabb. Mert bármekkora tudásunk van is, mégsem tudjuk megtervezni, megvalósítani. Akarattal nem. Nem emberi alkotások, nem gépezetek találkozása ez. Nem kellenek hozzá számítások, nem lehet tervezni, mégis, tökéletes. Nem kell hozzá más, csak két szív.  Két olyan szív, amelyek mérnöki pontossággal illeszkednek egymáshoz. Összekapcsolódnak, megnyílnak, és a két lélek akadálytalanul találkozhat. Egyszerű, titkát mégsem fejthetjük meg. 

Ettől különös ez a találkozás.    

Van egy Ajándék...

Egy különleges Ajándék. Különleges, mert csak egyetlen létezik belőle, így csak egy valakinek adhatod. Különleges, mert nincs formája, nincs színe, nincs súlya. Megfoghatatlan, láthatatlan. Ez az Ajándék csak érezhető. De csak az az egy érezheti. Ez az Ajándék egészen kicsi. Elfér egy szívdobbanásban. Mégis, a legnagyobb. Mert csak egy szívdobbanásban férhet el. Éppen abban a szívdobbanásban.

A legszebb Ajándék.  

Van a Szeretet...

Mennyit dolgozik szakemberek hada, hogy bizonyos dolgokat tökéletesen testre szabjanak. Például egy-egy sportoló ruháját, cipőjét, ütőjét, motorját. Ezek aztán pontosan illeszkednek gazdáikhoz. Senki más nem tudná őket úgy használni, olyan hatékonysággal, mint ők. Mert csak rájuk illenek, hozzájuk illenek, nekik készültek. Valahogy így van ez szeretetünkkel is. Pontosan ilyen testre szabott. Mindenki iránt más. Ha van benned egy szeretet, amit valaki kiváltott belőled, ezt másnak nem adhatod, csak neki. Mert csak hozzá illik. Az lelkéhez formálódott, az ő lelkének rezdüléseihez alakult, az ő lelkének vágyaihoz igazodott. Senki más nem tudja úgy értékelni ezt a szeretetet, csak ő. Ez a szeretet senki másé nem lehet.

Létezik ilyen Szeretet.

Van egy angyal...

Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik...

Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az.

Angyal.  

Vannak az álmok...

És van a valóság. Aminek létezése csak álmainknak köszönhető. Az álmok kora soha nem múlhat el. Hiszen minden egy álommal kezdődik. Földünket készen kaptuk, az nem a mi álmunk. De minden, amit valóra váltunk benne, az bennünk, belül születik meg először. Vagyis, álom. A valóra váltás pedig éppen ezt jelenti: valósággá váltunk valamit. Ez a valami a mi álmunk. Elképzelésünk, vágyunk. Enélkül nincs valóság.   Az álmok életünk minden területén a valóságot hordozzák magukban. Akár egy repülő megépítéséről, akár egy vers megírásáról, akár két ember szeretetéről van szó.  Hiszen a legfontosabb, a nő és férfi kapcsolata  is egy álommal, egy vággyal kezdődik. A másik megismerésének, felfedezésének vágyával. Ebben a folyamatban két ember közös álma válik valóra. És ebből a vágyból, álomból lesz az Élet. Kettejük élete. Amiben már nem álom az egymás iránti tisztelet, a szeretet, a megbecsülés. Hanem valóság. 

Ami álomból született.  

Van egy szó...

Egy gyönyörű szó. "Kedvesem". Mennyi gyengédség, meghittség, intimitás, mennyi szeretet lakozik ebben a bájos szóban. És mennyi érzés. Ezt a szót nagyon ritkán használjuk. Legalábbis, ha komolyan, a benne lévő érzelemnek megfelelően mondjuk ki. Mert ezt a szót csak egy embernek mondhatjuk. A Kedvesnek. Annak, aki szívünk számára a legkedvesebb. Aki a szívünkben van. Nem szerető, nem barát vagy barátnő, nem partner. Hanem Társ. Az egyetlen. A legkedvesebb. 

A Kedves.

Van az arc...

Az egyik számára csak egy a sok közül, a másiknak pedig a minden. Az egyik közömbösen elviseli jelenlétét, a másik nem viseli el hiányát. Az arc, amit nem a krémek szépítenek napról napra, hanem a lélek, ami megmutatkozik rajta. Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. A legcsodálatosabbá. Lehet rajta pötty, lehet rajta bármilyen hiba. Mégis a legszebb. Mert egy tiszta, őszinte, tisztességes lelket rejt. Dehogyis rejt… Hiszen éppen azt mutatja. Az egész világnak. Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egy valaki látja meg benne maradéktalanul a lelket. Az, akinek ez a lélek teljes egészében feltárulkozik, kiadja titkait, akinek teljes szeretetét adja. Csak ő látja meg az arcot a maga teljességében, gyönyörűségében.

Létezik ez az arc.    

Van a hűség...

Ami nem ígéret függvénye. Hanem a szereteté. Ami benned van a másik iránt. Akkor is hűséges vagy hozzá, ha nem mondod, ha nem ígéred neki. Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: "szeretlek", ez többet ér, mintha százszor elismétled: "örökké hű leszek hozzád". Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre. Meg sem fordul a fejedben ez a szó, nem is kell gondolnod rá, egyszerűen ez az életed, a hűséget a mindennapjaid magukban hordozzák. Magától értetődő lesz, a szíved kényszerít erre. Szelíden, finoman kényszerít. És édes kényszer ez. Mert hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy rá van szükséged, a másikra, akinek jót, szépet, kedveset akarsz adni, mindent, amit fontosnak tartasz, amiről tudod, hogy az ő lelkét építi, szépíti, amitől valamilyen édes érzés járja át. És egészen nyilvánvaló, hogy csak ő fontos számodra, senki más. És így a „hűség” egy valóban megélt szóvá, fogalommá válik. Ami hozzád tartozik. És hozzá. Kettőtöké. 

Létezik ez a hűség.

Van a szív...

Amelyben el lehet rejtőzni. Amely magába fogad, és amit magadba fogadsz. Nem kell hozzá sebész, sem műtét, hogy két szív eggyé váljon, egymásba olvadjon. Nem kell költöztető cég, hogy beköltözhess, hogy megkaphasd kulcsát. Elég egy szó, egy mosoly, és tudod, hogy ott a helyed, nyitva áll előtted, bátran beléphetsz. Ó, a szív csodákra képes. Két szív együtt egy világot képes teremteni. Egy saját világot, amelyben együtt élhetnek, boldogok lehetnek. Megteremtik Tündérfalvát, a Gyémánt tavat, puszi-bonbonokat készítenek, megteremtik a közös nyelvet, a jelképeket, amiket csak ők ketten értenek. Két szív képes legyőzni a fájdalmat, az akadályt, az időt, a teret. Két szív képes erre. De csak együtt. Csakis együtt.

És bizony, léteznek ilyen szívek.

Van az utca...

Amelyben élünk. Lehet az csendes, poros zsákutca, vagy egy hatalmas, fényes, nagy forgalmú sugárút. És vagyunk mi, emberek. Éldegélünk a magunk utcácskájában, sugárútján. Tesszük a mindennapi dolgainkat, átköszönünk a szomszédnak, belesünk a szemközt élők ablakán, hallgatjuk az alattunk lakók veszekedését, vagy a felső szomszéd gyermekének zongorázását. És azt hisszük, ismerjük a világot. Sőt, azt, hogy ez a világ. Ez maga az élet, a nagybetűs. És talán meg sem fordul a fejünkben, hogy az utcának van egy vége. Amin túl kell lennie valaminek. Mert mindenen túl van valami. De egy napon jön valaki, szelíden megfogja kezedet, és magával visz. Először csak az utca végéig, aztán egyre tovább és tovább. Minden nap egy lépéssel. Először talán félelmetes ez, aztán egyre jobban élvezed. Mert bízol abban, aki vezet, bízol abban, hogy szeretetből teszi, hogy olyasmit akar megosztani veled, amiről tudja, hogy örömet okoz neked. És ez a célja: örömet adni neked. Egyre többet látsz, egyre többet élvezel abból, amit ott találsz, ami ott vár rád. Izgalmas felfedező út ez. Észreveszed, hogy valóban, mindenen túl van valami, valami, ami lelked számára melegséget, szépséget ad. Felfedezed, hogy az élet nem ér véget az utca végén. Sőt, valójában ott kezdődik. Igen. Már tudod, hogy a kis jól megszokott utcádon kívül létezik még más, nagyobb, izgalmasabb, kalandokkal teli utca is. Úgy hívják: Élet.

Létezik ilyen utca. 

Van a barátság...

Két, vagy akár több ember kapcsolata, olykor mélyebb, olykor felszínesebb, inkább haveri. De az örök kérdés: létezhet-e barátság nő  és férfi között? Igen. Létezhet olyan kapcsolat nő és férfi között, ami kizárólag a szavakban, gondolatok cseréjében nyilvánul meg, és ez mindkettejüknek bőven elég. Egyik sem akar a másiktól többet, mint lelkileg, szellemileg épülni, eltölteni néhány kellemes percet, órát. Hiszem, hogy létezik ilyen barátság. Egyetlen kivétel van csupán. Egyetlen eset, egyetlen találkozás, egyetlen helyzet cáfolhatja meg ezt. Létezik olyan érzés, amely kizár mindenféle barátságot nő és férfi között. Ezért van, hogy nő és férfi soha nem lehet barátja a másiknak. Annak a bizonyosnak. Mindenki másnak igen, de annak az egynek soha. Sem találkozásuk előtt, sem elválásuk után. Mert őket egy egészen más érzelem köti össze. Amiben esetlen minden baráti közeledés. Ami sokkal, sokkal mélyebb minden más emberi érzésnél, így a barátságánál is. Mélyebb, egyedibb, megismételhetetlen. Ez nagyon hamar kiderül. Két szempár összevillanásából, egy mosolyból, egy rövid beszélgetésből. Hamar eldől. És kettejük között már soha nem lehet baráti érzés. Aki ezt mondja, hazudik. Önmagának, és a másiknak.

Mert nem létezik ilyen barátság.

Van egy érzés...

Egy érzés, amire nincs szó. Legfeljebb ez: érzés. Amikor felbukkan lelkedben, nem tudod pontosan meghatározni, nem találsz rá megfelelő szót. Pedig az érzelmek kifejezésére van néhány szép szavunk. Ám amikor ez az érzés hatalmába kerít, már pontosan tudod, hogy minden ismert szó gyenge hozzá képest. Mert a legszebb szavainkat gyakran nem úgy használjuk, nem abban a környezetben, nem abban az érzésben használjuk, amire az valójában illik. Aminek kifejezésére hivatott. A szeretet. A szerelem. Gyakran ezeket a szavakat sokkal hétköznapibb értelemben halljuk viszont, mint amit jelentenek. Vagy ha mégis azt jelentik, amire legtöbben gondolnak e szavak hallatán, akkor valóban hiány van. Akkor valóban hiányzik egy szó, ami egy érzést kifejezne. Mert van egy érzés, amire mindkét szót gyengének érzi az ember. De ezt csak akkor tudja, amikor ez az érzés megérkezik lelkébe, amikor birtokba veszi szívét. És próbálja ízlelgetni a szavakat. És egy idő után tudja, hogy egyik sem megfelelő ennek a határtalan, felkavaró érzésnek a kifejezésére. Legalábbis nem a hétköznapi értelemben. Mert ilyen érzést csak kevesen, és ritkán élnek meg. Csak az, aki keresi, akinek fontos, aki figyel rá. És figyel a másikra is, aki ezt az érzést felébresztette benne. És keresi a szót, de nem találja. Aztán feladja. Hiszen mit számítanak a szavak. Csak az érzés, az a fontos. Hogy az átöleljen, veled maradjon, amíg élsz. A szó nem számít, csak érzés van.

Létezik ilyen érzés.

Van a gyöngyhalász...

A gyöngyhalász, aki lemerül az óceán mélyére, kutat, keresi a kagylót, ami az igazgyöngyöt rejti. Hosszú perceket tölt a víz mélyén, és gyűjti a kagylókat. Életét kockáztatja néhány értékes gyöngyszemért, ami másokat díszít majd.

De van egy másik gyöngyhalász. Aki másfajta gyöngyöt keres. Értékesebbet. Van értékesebb gyöngyszem annál, amiért még az életét is kockára teszi valaki? Van. A lélek gyöngye. Aki ezt keresi, lemerül a szeretett lény végtelen lélek-óceánjának legmélyére, és ott keresi azt, amiről tudja, hogy az övé, ami rá vár ebben a tiszta, csodálatos óceánban. Lemerül és keres. Talán életét is kockára teszi, a lelki életét. Hiszen ő is megsérülhet, akár a kagylógyűjtő. De mégis, keresi  a szépet, a jót, az igazat. Mert mindennél többet ér számára. És megtalálja. Amikor pedig megtalálja, a felszínre hozza, és csodálatos ékszert készít ebből az igazgyöngyből. A legigazabb gyöngyből. Mert az a szeretet. A másik szeretete. Az, amit csak ő hozhatott a felszínre. A gyöngyhalász legdrágább kincse lesz ez. Mert hitt benne, megkereste, és boldogan őrzi. 

Létezik ilyen gyöngyhalász.

Van egy szempár...

Szebben csillog mindennél. Színe, mint a naplemente, a végtelen kék óceán, a tarka tavaszi erdő, a vörös rózsa, a zöld mohával benőtt kő, a barna kávé, a piros száj. Színében benne van minden, ami szép, ami fontos, ami boldogságot, nyugalmat ad. Színében benne van egy egész történet. Két ember története. Benne van az egész világ, maga az Élet. Ezt látod benne. Hogy milyen a valóságos színe? Talán nem is tudod. Talán megfejthetetlen. De a színében szeretet van, csoda van, élet van. A színében ott van ő, és ott vagy te. Két szem - egy pár. És bennük két lélek – egy pár. 

Létezik ilyen szempár.     

Van a szerelem...

A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát. Angyali mosolyát. És érzed, hogy valóban ő az, akinek mindent adni akarsz. Minden szépet, minden jót, amit valaha megismertél, amit magadban hordozol. Teljes bizonyossággal tudod, érzed, hogy ő az, akinek titkon gyűjtötted. Mert most kikívánkoznak belőled, a maguk természetes módján, vágyakoznak, hogy benne értelmet nyerjenek. És azt is érzed, hogy a mosoly, amit te kapsz tőle, igaz, őszinte, tiszta, mint a hegyi patak, benne van egész lénye, egész élete, amit ezzel a mosollyal ad neked.  Ez a mosoly minden szónál, minden ígéretnél biztosabban elmond mindent. És ez a mosoly, ez az érzés örökre a tiéd, mindörökre megmarad.

Mert létezik ilyen szerelem.

Van a féltés...

Nem az öncélú, nem az, ami nem féltés, hanem féltékenység, amely birtokolni akar, kisajátítani. Hanem az, amelyik önmagadért félt. Amikor minden porcikám, minden lélegzetvételem, szívdobbanásom arra vágyik, hogy adhasson neked. A féltés, amelynek egyetlen célja, hogy élj, hogy szabad légy, és boldog. A féltés, amely akkor boldog, ha téged is annak lát, annak tud. És ezért mindenre képes, mindenre hajlandó. A féltés, amely azért szenved, mert te szenvedsz. A féltés, amely akkor is ad, ha távol vagy, ha nem lehet melletted, ha csak töredékét adhatja önmagának. A féltés, amely gyengéden óvni akar téged. A féltés, amely türelmes, amely vár, vár, vár...

Igen, van ilyen féltés.  

Van a szépség...

Amit már sokan, és sokféleképpen próbáltak magyarázni. Megfogalmazni, hogy mit jelent. De nem ez a legfontosabb. Nem tudni kell, hanem érezni. Mint a szeretetet. A szépség talán a szeretet fizikai megnyilvánulása, annak kifejezése. Ami számunkra kellemes, aki nekünk kedves, akit szeretünk, az szép.  Vita nélkül. Mert a lelkét látjuk minden pillantásában.  Egy tiszta szív, egy őszinte lélek sosem válik unalmassá. Lehet-e bárki szép, szebb, legszebb? Van-e mércéje a szépségnek? Csak a szív tisztaságával, a lélek őszinteségével mérhető. És ezért nem elég a szem, hogy meglássuk. Az igazi szépséget a lelkünkkel érezzük, és a szemünkkel látjuk.

Létezik ilyen szépség. 

Van a pillanat...

Az emberek többsége nem éli át ezt a pillanatot. A pillanatot, azt a csodát, amikor két szív, két lélek egymásra talál. Nem úgy, ahogyan azt általában értik, amikor ezt kimondják. Hanem valóságosan. Ebben a pillanatban megéreznek valamit, egy tökéletes összhangot, egy nagyon mély, már-már valószerűtlen szeretetet a másik iránt. Azt a szeretetet, ami sokak számára csak a tündérmesékben, a romantikus történetekben létezik. Pedig ez a szeretet valóban élő. És a történet az erdőről, ahol nő és férfi lelke összeér, és olyan érzést élnek meg, amit legtöbb embertársuk soha nem, bizony, igaz. Ezt a pillanatot csak azok kapják meg, akik feltétel nélkül bíznak a másikban. A másik szeretetében. Rá merik bízni magukat, engedik szeretni magukat, és feltétel nélkül adják saját szeretetüket, szívüket, lelküket. Megkeresik, felkutatják őt a világban, és szeretik. Csendesen, szelíden, pont úgy, ahogy arra a másik lelke vágyik. És akkor elérkezik a pillanat.

Mert létezik ez a pillanat.

Van a csoda...

Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb Ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez karácsony csodája.

Van ilyen csoda.  

Van egy nap...

Ugyanúgy indul, mint a többi száz meg száz, ezer meg ezer. És te is ugyanúgy indulsz, mint a többi száz meg száz, ezer meg ezer. Ugyanazt teszed, mint máskor. És semmit sem sejtesz. Munkába indulsz, végzed a szokásos teendőket, talán konfliktusod támad egyik kollégáddal, vagy éppen nyugodt napod van. Végül örülsz, hogy túlélted a napot, vége a munkának, indulsz haza. Aztán jön egy pillanat. Valaki megszólít. Valakit megszólítasz. S bár ekkor még nem sejted, ebben a pillanatban megváltozik az egész életed. Abban a pillanatban, attól a pillanattól. Többé már semmi nem lesz olyan, mint a pillanat előtt volt. Már nem lehet. Történik valami, amit talán titokban vártál, mégis váratlanul ér. Mert az ajándék nem csak a karácsonyban, de az egész évben benne van. Az Élet bármikor meglephet. Azzal, amire a leginkább vágytál. Amire a leginkább szükséged volt - kimondatlanul is. Mert az Élet tudja a vágyaidat. És milyen jó, hogy az is megtörténhet, amit nem terveztél. Így élet az élet. És így szép. Az Élet tudja, de te semmit sem gyanítasz. És mire lemegy a nap, már minden más. Talán még nem tudod, nem hiszed, de valami megváltozott. Többé már nem élsz úgy, ahogy addig. Valami megváltozott, örökre. Reggel másként ébredsz, este másként alszol el. Több ezer leélt nap után minden megváltozik. Másként viszonyulsz a világhoz, az emberekhez, az élethez, a világ értékeihez. Többet látsz a csodákból, és látod azt, amit addig észre sem vettél.  Ez a nap, ennek a napnak egy pillanata magában hordoz valamit, amire nem számítasz. Amire nem vagy felkészülve. De amire mégis vágytál. Ez a nap magában hordoz gyönyörűséget, fájdalmat, az egész életet. Mindent, amit egy ember megélhet. Csodákat, szívmelengető boldogságot, és szívet tépő fájdalmat. A legnagyobb szélsőségeket. Amikről addig csak sejtetted, hogy léteznek, de még sosem élted át őket. Igen, a fájdalom is benne van. Nem tudni miért, de benne van. Talán azért, hogy a próba megerősítsen. Talán azért, hogy a szépet, a kincset, amit kaptál, még jobban tudd értékelni. Hogy a szép még szebbé váljon egykor. Hogy egy napon minden érthető, tiszta, világos legyen, hogy addigra a képben minden mozaik a helyére kerüljön.  

Igen, lesz ilyen nap.