2011. december 11., vasárnap

Van a napkelte…


A lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös...mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...

Létezik ilyen napkelte.

Van a hasonlóság…


És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé téve is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.

Kettőnkből...

Van a Nő...


És van a Férfi. És vannak ők együtt. Ők ketten. Különös dolog. Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban...mindenben.  Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten.

Mi ketten.