Van egy álom…

 

Az álom, amelyben egy gyönyörűséges Angyal látogat meg. Szíved Angyala. Leül melléd, látod szépséges arcát, belenézel erőt adó szemeibe, és hallod a világ legszebb zenéjét, a hangját. Beszél hozzád, és te el sem tudod hinni, hogy ez valóság. Hisz’ oly régóta vágytál erre. És most nem tudod elhinni. Pedig itt ül melletted. Néhány pillanatig. Csodálatos pillanatok. De történik valami. Nem tudod, miért, nem tudod, milyen erő hatására, de indulnod kell. Nem akarsz, de menned kell. Elindulsz… és ő veled tart. Veled, míg elérkeztek egy kapuhoz. Megálltok. Ő gyengéden átölel, és elköszön. Te maradnál, de nem maradhatsz. Ő jönne, de nem jöhet. Az álom és valóság kapujában el kell válnotok. Neki maradnia kell. Álmaidban. Neked menned kell. A valóságba. De egy napon minden más lesz. Egy napon a kapu ledől. Egy napon már nem lesz álom, csak valóság. Egy napon az álom és a valóság egy lesz. Eggyé válik. Benne.

Szíved Angyalában.

Van a vágy…

Meglátsz egy autót. A Kedvesét. És valami eszedbe jut. Valamit érzel. Egy vágyat. A szívedben. És arra gondolsz, azt érzed, hogy hogy milyen boldogan lennél az autó ülése, amelybe belesimul, a biztonsági öv, mely szorosan átöleli, a kormány, amit keze érint. Aztán más is eszedbe jut. Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, felszárítva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipőd, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát.  Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza.
Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.

Létezik ez a vágy.

Van a nyomkövető...

Milyen drága, bonyolult eszközöket készítenek tudósok, hogy megfigyelhessék mások mozgását, megtalálási helyét, akár a természetben élő lényekről, akár embertársaikról van szó. Sok-sok kutatás, fejlesztés és pénz kell mindehhez. Megtalálni azt, amit, vagy akit keresünk. De van egy "eszköz", ami semmibe nem kerül, mégis a legdrágább, a legpontosabb. Ez tudja, hogy merre van a másik. A Másik. És megtalálja. A kellő pillanatban. Amikor arra szükség van. Ez az "eszköz" pontosan érzi, mikor, hová kell menned, hogy találkozz Vele. Hogy megtaláld. Őt. Ez az "eszköz" a szíved. És az Ő szíve. A két szív együtt tudja az időpontot, az útirányt, amely a célhoz vezet. Hozzá.
Van ilyen nyomkövető.

Vannak arcok…

Milliónyi, milliónyi arc. Jönnek veled szemben, kapkodod a fejed, de hiába… egyik sem… Egyik sem az az arc, amelyiket látni szeretnéd. Látni vágysz. Néha már mindegy. Néha már azt is fürkészed, amelyikről messziről tudod: nem Ő. Mégis, mégis, mégis figyeled. Mert a szíved mélyén, titkon reméled, hogy mégis, amikor közeledbe ér, Őt fogod látni. Hogy csoda történik, és az arc átváltozik. És Ő fog ott állni előtted. Tudod, hogy lehetetlen, talán nevetséges is. De számodra nem az. Te csodát vársz. Egy arcot.

Őt.

Van az otthon…

Az otthon, ami nem egy helyet jelent. Nem négy falat, nem ágyat, bútorokat, konyhát, nem kandallót, képeket, könyveket. Nem tárgyakat, nem gyűjtött ékszereket. Nem. Az otthon nem ott van. Az otthont nem lehet falak közé szorítani, nem lehet kulcsra zárni. Mert az otthon egy érzés. Egy kellemes,  megnyugtató, biztonságot adó érzés. Egy érzés, amit nem tudsz önmagadnak, önmagadban megteremteni, nem tudsz felépíteni, berendezni, vásárolt tárgyakkal felékesíteni. Az otthon egy érzés, amit nem vehetsz, csak kaphatsz. Tőle. Vele, mellette mindenütt otthon vagy.

    Ez az otthon. Ő.

Van a szeretet…

A szeretet, ami fogva tart. Minden nap vele ébredsz, vele alszol el. A szeretet, amely reménykedik, csodát vár. Növekedik, szépül, tisztul. A szeretet, amely vár, vár és vár. De egy napon… ellened fordul. Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot.... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni. Egyedül nem. És nincs segítség. Nincs kinek elmondani, nincs kivel megosztani. Már csak egyet tehetsz. Elengeded. És emlékét megőrzöd valahol mélyen. Tisztán, szépen, szelíden…Szeretve.

Van ilyen szeretet.

Van az ölelés…

Az ölelés, ami közvetít. Közvetíti a szerelmet, a benned élő érzéseket. Átadja a másiknak, és benne kapod meg az ő érzéseit. De lehet, hogy nem ölelhetsz. Hogy az ölelésre várnod kell. Hogy az érzéseidet magadban kell őrizned. És ekkor már nem csak az érzéseidet őrzöd. Mert bárhol jársz, bármit látsz, ami szép, ami megérint, magadban gyűjtöd. Neki. Hogy egy napon megoszthasd Vele. Mindent, amit látsz, amit hallasz, ami szépíti az életet. Mindent megőrzöl a szívedben. De mindezt elmondani, leírni, elmondani nem tudod. A szavak elkopnak, talán már nem is emlékszel mondatokra, eseményekre. Ám minden, amit Neki szánsz, átalakul egy érzéssé. Amit átadni csak egy módon lehet... Egy ölelésben... Egy ölelő érzésben...És ebben az ölelésben évek, évtizedek kelnek életre. Abban a pillanatban.

Van ilyen ölelés.

Van a vágy…

Az egész ember vágya. Ami igaz testre és lélekre egyaránt. Milyen jó is az esőcseppnek, amely éppen arra járva ráhullhat. Vagy a napsugárnak, amely megpihenhet vállán. És a szellőnek, amely arcát simíthatja. Milyen jó a levegőnek, mely átjárhatja Őt, és a földnek, melyet lábával megérint. És milyen jó lenne, ha mindezt te is megtehetnéd. Ez a vágy, a Kedves megérintésére, ölelésére ébredő vágy lélekből fakad. Csak akkor igazi. Csak akkor igaz. Mert nem magad miatt szeretnéd Őt megérinteni, hanem azért, hogy neki szépet adj, örömet adj. Hogy az érintésbe beleborzongjon, kellemes érzés járja át a szívét, és soha ne akarjon kibújni ölelésedből. Mert neki ez jó. Neki öröm, neki szép, vele akarsz csodát tenni. És miközben ez a vágy vezet, veled is megtörténik a csoda. Számodra is szép és gyönyörű lesz, amit tiszta szívből, őszinte vággyal a lelkedben adsz neki. Mert ebben a vágyban a lélek vágya van benne. Onnan indul, és oda érkezik vissza. Lelked számára lesz gyönyörűség. És az Ő lelkének is.

Van ilyen vágy.

Van a napkelte…

A lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös...mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...

Létezik ilyen napkelte.

Van a hasonlóság…

És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé téve is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.

Kettőnkből...

Van a Nő...

És van a Férfi. És vannak ők együtt. Ők ketten. Különös dolog. Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban...mindenben.  Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten.

Mi ketten.