És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé téve is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.
Kettőnkből...
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.
Kettőnkből...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése