Kicsi, finom, törékeny. És lelke van. Csodálatos alkotás. Gyönyörű a hangja. De mint minden hangszer, csak értő kézben szólalhat meg a maga gyönyörűségében. Akkor, ha a zenész lelke azonosul az övével. A zenész egy napon rátalál, és meglát, megérez benne valamit. Valamit, amit addig soha, senki. Felfedezi, hogy a hangszer vágyik arra, hogy teljesítse küldetését. Hogy azok a gyönyörű hangok, amiket a mester elrejtett benne, megszólalhassanak. Kezébe veszi, és már érzi, hogy pontosan illeszkedik az ő kezéhez. Mintha egyenesen neki készült volna ez a csodálatos hangszer. Megérzi, hogy miként kell hozzá nyúlnia, hogyan segítse hangszerét abban, hogy a benne lévő csoda életre keljen. Pillanatok alatt kiismeri, és játszani kezd rajta. Együtt játszanak, tökéletes összhangban. Ezt a játékot nem csak a zenész, de a hangszer is élvezi. Végre élhet, végre megmutathatja értékét, szépségét. Azt, amiért megalkották. És a zenész csodálatos dallamokat varázsol elő hangszeréből. Olyanokat, amilyenekről senki nem hitte, hogy benne élnek. De a zenész, aki alázattal, tisztelettel, szeretettel veszi kezébe, megtalálja benne a dallamot, és finoman segít, hogy azok útra kelhessenek. Így kettejük csodájából épülhet, szépülhet a világ. Minden zenésznek megvan a maga hangszere.
Létezik ez a hangszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése