Van a napkelte…

A lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös...mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...

Létezik ilyen napkelte.

Van a hasonlóság…

És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé téve is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.

Kettőnkből...

Van a Nő...

És van a Férfi. És vannak ők együtt. Ők ketten. Különös dolog. Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban...mindenben.  Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten.

Mi ketten.

Lélekből valósággá vált....

Lélekből énekelni -  mindig José Carreras könyvének címe jut eszembe. Mert ebben a két szóban megírja a titkot. Igen. Ő pontosan tudja, milyen érzés lélekből énekelni, hogy csak így lehet. Ahogy én pontosan tudom, milyen érzés lélekből írni. A lélekről. Csak így lehet. Lélekről csak lélekből. És tudom, ezt Ti is érzitek, amikor olvassátok az itt fellelhető gondolatokat, vagy fellapozzátok a Mosolyhidat. Ma már tudom, miért ért el Hozzátok, a szívetekhez, a lelketekhez. Mert lélekből írtam. Őszintén. Minden, amit az ember megtanulhat akár az ének, akár az írás technikai tudnivalóit tekintve, semmit nem ér, ha nem a lélek rezegteti a hangszálakat, vezeti a szavakat író kezet. És addig lehet énekelni, addig lehet írni, amíg vezet. Csak addig. Ezért minden kötet után ott a kérdés: lesz-e folytatás? És sokan kíváncsiak voltak már a Mosolyhíd után, hogy lesz-e folytatás. Én azt hittem, azt éreztem, hogy nem lesz, nem lehet. De most itt van, mégis, itt van a folytatás. A Mosolyszárnyak. Talán kicsit más. Vagy csak én érzem így...Most kiderül. Ahogy más is kiderül. Hiszen most itt az újabb kérdőjel: vajon lesz-e még tovább?  Lehet-e még újabb és újabb utakon megközelíteni a lélek rejtett zugait, a szív titkos vágyait, érzéseit? Lehet-e újabb módon kifejezni a legszebb emberi érzést, a legfontosabb élményt? Lehet. Tudom, hogy lehet. A kérdésre a válasz mégis: nem. Folytatás nem lesz. Legalábbis, ami e két kis könyvet illeti.  De lehet más. Lehet mégis következő. Hiszen a lélek vezet, és a  szívem, a lelkem vágyik szavakba önteni mindazt, ami benne van. Igen. Ölelést, érintést,  hangot, szemeket, illatot, ízeket,  színeket, tájakat, álmokat, vágyakat, és azt is, ami ma még  megfogalmazatlanul ott rejtőzik. Mindent. Mert ott van...  Mert  létezik, és vágyom újabb ajándékká formálni. Egy másik ajándékká. Mert létezik ez az ajándék...

Írói előszó a Mosolyszárnyakhoz

Van egy könyv...Egy érzelemgyűjtemény.
E kis kötet testvére. Egy Mosolyhíd. És van egy
honlap...Egy hasznos és szép honlap.
Úgy hívják, hogy Citatum. Amelynek
szerkesztői úgy gondolták, hogy a Mosolyhíd
érzései érdemesek arra, hogy sokan olvassák.
Így juthatott el Hozzátok a Mosolyhíd sok
gondolata. Köszönet ezért a szerkesztőknek.
És köszönöm Nektek is, hogy megszerettétek,
hogy másoknak is tovább adtátok...

és most folytatásként tovább SZÁRNYal sok érző gondolat...Hozzátok.

Van az emlék...

Ami sok emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

Igen, létezik ilyen emlék.

Van a boldogság…

Tudod mit jelent boldognak lenni? Talán ezt: ülni egy tó partján, nézni a vizet, és érezni, élvezni a másik átölelő szeretetét, és szeretni őt. Vagy gyönyörködni egy rózsaszálban, amiről a számodra oly kedves lény jut eszedbe. Hallani egy hangot, ami betölti a lelkedet. Nem is tudom... Annyi mindent lehetne most felsorolni. A legfontosabb a pillanat, amiben együtt vagytok jelen. Akár valóságosan, akár lélekben. Ha ez a pillanat megtalál, ezt hívhatod boldogságnak.

Létezik ilyen pillanat.

Kedves Barátaim!

Ahogy azt korábban jeleztem már Felétek, készül a Mosolyhíd gondolatai alapján nyugvó második kötetem, ami - hasonlóan az elsőhöz - a mindnyájunkban megszülető érzelmek szavakba formált megelevenülése lesz.

A kiadási folyamatok részeként fontossá vált meghatározni egy megjelenési példányszámot, amelynek számszerűsítésében a segítségetekre volna szükségem.

Kérlek Titeket, írjátok meg nekem akár itt a blogon a "megjegyzés" szóra kattintva, esetlegesen a mosolyhid@gmail.com email címen, vagy a Mosolyhíd Facebook oldalán, ha bizonyosak vagytok benne, hogy meg kívánjátok vásárolni a kötetet megjelenésekor, ezzel szeretnélek bevonni benneteket az előkészítési és kiadási munkálatokba.

Szeretettel és köszönettel várom hozzászólásaitokat.
Csitáry-Hock Tamás

Van a szív...

A szív, amely minden dobbanásával éltet. Élteti a testet. De a szív a lelket is élteti. És olykor különösen dobog. Mond valamit.  Minden dobbanása egy-egy betű. Az első dobbanás egy "s" betű, majd egy "z" következik. Aztán jön az "e", az "r", megint egy "e", aztán egy "t", amit egy "l" követ, ezután ismét egy "e"-t üt, végül következik egy "k". És utána minden kezdődik elölről. Igen, van, amikor így dobog a szív.

A szerető szív.

Van a pillanat...

Mennyit várunk a legszebb pillanatokra, és milyen gyorsan tovatűnnek… És amikor a pillanatnak teste, lelke, és neve is van, akkor úgy tűnik, még gyorsabban suhan tovább. De a pillanatok nem vesznek el soha. A legszebb pillanatokból áll össze az a kép, amit Életnek nevezünk. Az összes többi csak áthidaló két szép között. Azokra is szükség van, de az Élethez nem elegendőek. Olyanok, mint a vászon, meg a festék és az ecset. Szükségesek, de a Mona Lisa-hoz mindez kevés. Ahhoz kellenek a szép és titokzatos pillanatok. Az időbeli pillanatok, és az a pillanat, amelynek teste, lelke és neve van. A szép és titokzatos pillanat...Úgy hívják: Kedves.

Létezik ilyen Pillanat.

Kedves Olvasóim, Drága Barátaim!

Második kötetem kiadási munkálatainak előkészületeivel tevékenykedem, ezért a Mosolyhíd majd ennek érkezésekor bővül nagyobb mennyiségű új - és reményeim szerint - lelketekig érő írásokkal.

Természetesen addig is megosztom Veletek apróbb gondolataimat a Facebook oldalon és a Mosolyhidamon egyaránt.

Köszönöm  türelmeteket, jelenléteteket, valamint közös megpihenéseinket a híd-szavak árnyékában.

Van a büszkeség...

Olyan jó érzés büszkének lenni valakire. Valakire, akit szeretünk. Ország-világ előtt szeretnénk őt megmutatni. Nem azért, hogy minket irigyeljenek miatta, hanem azért, mert szeretjük, és szeretnénk, ha mindenki látná őt, tudna róla. Hogy őt irigyeljék. Mert megérdemli. Vagy azért, mert tud valamit, vagy csak egyszerűen azért, mert csodálatos lény, igazi EMBER. Ha igazán szereted ezért vagy rá büszke.  Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben. Boldog vagy, hogy ismerheted, szeretheted, hogy a szívedben él. Ez a belső büszkeség. 

Van ilyen büszkeség.

Van egy illat...

Millió és millió féle illat száll naponta szerte a világon. Millió és millió illat közül választhat egy nő, amivel beboríthatja magát, amivel még vonzóbbá teheti lényét. Bár egy igazi Nő illat nélkül is tökéletes, mégis, megtalálja azt az egyet, amely pontosan hozzá illik. És valahogy azt is megérzi, hogy ezt az illatot szeretni fogja a férfi is. A férfi, akinek ő fontos, aki őt szereti.  Mert ez a férfi a harmóniát látja meg benne. Test és lélek, szépség és intelligencia, mosoly és hang csodálatos egységét. Amihez ez az illat tartozik. Ami éppen olyan, mint ő, éppen az ő egyéniségéhez illik. Mint a mosolya, a hangja, a gondolatai, az érzései, kopogó léptei, a ruhája, amelyekről bárhol, bármikor felismeri a Kedvest... És az illata. Amely ízléséről árulkodik, arról a kellemes nőről, akit az illatfelhő magában rejteget. És a férfi tudja, hogy kit rejt az illat. A Nőt. Az Igazit.  

Létezik ez az illat.

Van a híd...

Egy pici, romos erdei kőhíd. Talán évek, évtizedek óta nem lépett rá  senki. Környékét belepte a gaz, köveit a moha. Már senkinek nem fontos. Ám egy napon két ember érkezik. Felfedezik a kis hidat. Felfedezik maguknak. Letelepednek rá. És ezen a napon a híd életre kél. Mert ezen a napon sokkal fontosabb küldetést tölt be, mint korábban bármikor. Ma nem a patak két partját fogja összekötni, hanem két ember szívét, lelkét. A híd, ha soha többé senki rá sem néz, akkor is fontosabb már, mint sok nagy társa, amelyek folyamok vizén segítik át naponta emberek ezreit. Két ember számára ez a pici, romos híd örökre híd marad.

Létezik ilyen híd.

Vannak ünnepnapok...

Nagy ceremóniákkal, gondosan megtervezett mozdulatokkal, szertartásokkal, beszédekkel, pompával, felvonulással, embertömeggel, vagy éppen karácsonyfával, húsvéti nyúllal, nagy lakomákkal, szórakozással, és talán pihenéssel. Az ünnepnapok, amiket valamilyen elgondolás, közakarat hozott létre, amik emlékeztetnek valamire. Az ünnepnap, ami független a saját érzéseidtől, ami akkor is eljön, ha számodra nem fontos, ha te nem érzed magadénak, ha nem akarsz ünnepelni. De vannak más ünnepnapok is.  Olyan napok, amelyek valóban fontosak, kedvesek számodra, mert a szívedben születnek. Nem kell hozzá munkaszünet, nem kellenek lobogók, sem nagy szertartások. Csak egy valami. Csak egy Valaki. Mert amikor távol van tőled, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb ezen a világon, amikor nem láthatod őt, nem hallhatod a hangját, akkor ünnepnappá válik minden nap, amikor valahol megpillantod, ha elsuhan melletted és rád köszön, amikor látod mosolyát, hallhatod hangját, akár csak egyetlen szó erejéig is. Igen, ezek különleges napokká válnak, a szíved ünnepel, ünnepli Őt, ez a nap a Szeretet ünnepe lesz számodra. Igazi ünnep. Mert ez valóban a tiéd. Ezt Ő tette azzá számodra. Ezek az igazi ünnepnapok. Ezeket nem mások határozzák meg, nem mesterségesen létrehozott, gondosan eltervezett ünnepek, hanem a szívedből fakadó örömnapok.

A legszebb napok.

Voltak a költők...

Gyönyörű gondolatokkal, hatalmas érzésekkel, szerelmekkel, boldogsággal, fájdalommal. A költők, akik mindent megírtak. A költők, akik nem titkolták mindazt, ami szívükben volt, ami bennük ébredt. A régi költők, akiknek verseit, életét tanultuk az iskolában, és akik rajongva imádták szerelmük tárgyát, és ilyen rajongással írtak róluk, nekik. Úgy írtak, olyan tűzzel, hévvel, olyan erővel, olyan lélekkel, hogy talán túlzásnak tűnik mindaz, amit leírtak, megénekeltek. Hogy úgy tűnik, ilyen talán nincs. De ki kellett mondaniuk, mert a szívük, a lelkük késztette erre őket, mert az érzések igazak voltak, őszinték. És a legfontosabb: nem akartak semmi rosszat, nem voltak tisztességtelenek, csak szerelmesek. Nem voltak hátsó szándékaik, nem akartak visszaélni semmivel. Soha nem bántották volna azt, aki az életük volt. Ők csak őszintén, tiszta szívből szerettek valakit, akiért mindent megtettek volna, akit boldoggá akartak tenni. Amikor évszázadokkal, évtizedekkel később hallottunk, tanultunk róluk, úgy tűnhetett, mintha ők valami más világban, egy mesevilágban élő emberek lettek volna, mesehősök, romantikus lelkek, olyan emberek, amilyenek ma már nem léteznek, hiszen ez más kor, más világ. Nincs libatollal írt szerelmeslevél, nincs lanttal kísért szerenád. De az érzések, az igaz érzések ma is léteznek, élnek. És ha az érzések léteznek, akkor léteznek azok is, akik megélik, kimondják, megvallják, továbbadják őket. Igen, ma is élnek ilyen érző, és főként nyíltszívű emberek. Csak talán ritkábbak. De ma is vannak költők. 

És ez így jó.

Van egy váza...

Mondjuk egy gondosan munkált, szépen metszett kristályváza. Aminek mindenki csodájára jár. Ami pénzben mérve értékes lehet. Ám ez kevés. Hiába van egy csodálatos vázád, önmagában mit sem ér. A pénzben kifejezhető érték nem ad valódi értéket. Csak egy halott tárgy marad. De egy rózsaszáltól igazán széppé, értékessé lesz. Életre kel. A rózsa ad neki értelmet. Miközben a rózsa önmagában is gyönyörű, önmagában is elég, önmagában is tökéletes. De jelenlétével képes mást is megszépíteni. 

A vázát. Így lesz igazán értékes.

Van a várakozás...

Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő - ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen. Várod...

Van ilyen várakozás. 

Van a hang...

Egy bizonyos hang, valakinek a hangja. A Kedvesé. Ami lényével együtt szép. Éppen olyan, mint ő. Olyan, mint az arca, olyan, mint a lelke. Tökéletesen illik hozzá. És amikor ez a hang eljut hozzád, talán nem is mindig az a fontos, hogy mit mond. Lehet, hogy kedvenc ételéről beszél, vagy egy régi emlékről. Lehet, hogy életéről árul el titkokat, vagy éppen azt mondja halkan: szeretlek. Figyeld meg: olykor csak a Kedves hangja a fontos. Csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját. Mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer, és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb. Mert megnyugtat. Hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol. És ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a lelkeddel is.

Létezik ilyen hang.   

Vannak a napok...

A hétköznapok. Amikor reggelente semmi kedved felkelni. Amikor a munkahelyen, az utcán, a boltban olyan nehéz türelmesnek lenni. Amikor úgy érzed: csak feladat van jutalom nélkül. Amikor szürke, unalmas minden. Akkor jusson eszedbe: a karácsonyi szeretet, amit szívből kaptál, nem maradt benne a jókívánságokban. Az életre kelt, beléd költözött, és minden nap veled lesz. Nem vagy egyedül. Ez a szeretet minden ébredésnél vár, megfogja a kezed, elkísér az utcán, vásárol veled a boltban, és veled együtt dolgozik, végzi a feladatokat. Így a hétköznapok, bármit is hoznak, bármit is teszel, ünnepnapokká válnak. 

Vannak ilyen napok.  

Sokféle találkozás van...

Mindegy milyen, üzleti, diplomáciai, baráti, vagy éppen futó, de a legtöbbjüket a szavak határozzák meg. A beszélgetés. De vannak találkozások, amikor nem a szavak vagy a tettek a legfontosabbak, nem is a találkozás hossza. A két fél talán nem is tudja, mit mond, mit tesz, nem tudja, mennyi idő telik el egymás jelenlétében. Mert ilyenkor a legfontosabb maga a találkozás. A másik lénye, jelenléte. Ritkák az ilyen pillanatok. De ezek az igazi, legmélyebb, legfontosabb találkozások. Ezek adják a legtöbbet, ezek jelentik az életet, ezek adnak értelmet mindennek, és erőt mindenhez.

És léteznek ilyen találkozások.

Van a Csoda...

A Csoda, ami nem mozdít meg hegyeket, nem fakaszt vizet a sziklából, nem tesz semmi természetfelettit. Mégis, annál jóval többet tesz. Életet ad. Csendesen, észrevétlenül. Elég hozzá egy találkozás. Egy mosoly. Egy érintés. Egy kedves hang, egy szó. És napról napra így érik a Csoda. Míg egy napon kiteljesedik. A sok apró csodából  összeáll a legnagyobb Csoda, a Szeretet. Az Élet. És ez a Csoda már soha nem múlik el. Örökre elkísér.

Létezik ilyen Csoda.  

Mindig van okunk egy ajándékra...

Ha más nem, önmagában az, hogy élünk. Élünk és szerethetünk. Hogy mosolyoghatunk. Hogy lehet egy szép történetünk.  Hogy lehet múltunk, lehet jövőnk. Hogy egymás szemébe nézhetünk. Hogy adhatunk. Mindent. Akár az egész világot. Hiszen az emberben ott van az egész világ. Benned is. Ha magadat adod - az egész világot adod. Csak ki kell választanod azt, amit ma adni akarsz. A világot. Csomagold be szeretettel, és helyezd el az ajtó elé. És várj. Ajándékod, ha szeretettel adtad, célba ér. És ajándékodnak bármikor örül, aki kapja.

Mert mindig van alkalom az ajándékra.  

Van a mosoly...

Egy angyali mosoly. Valóság, hogy egy mosoly mindent képes megváltoztatni. Egy egész életet. Sőt, kettőt. Két emberét. Azokét, akik egymásra mosolyognak. Ha ebben a mosolyban a lelküket mutatják meg egymásnak, akkor minden megváltozik. Többé nem lesznek azok, akik a mosoly előtt voltak. Mert valamit elárultak ebben a mosolyban. Azt, amit a másik iránt éreznek. Néha nehéz mosolyogni. De ha az arc nem is mutatja, a lélek mosolyog. És ezt a mosolyt érzi az, akinek köze van ehhez a lélekhez. Ez a mosoly örökre veled marad.

Létezik ilyen mosoly.    

Van az ékszer...

Az egyetlen, aki a tiéd. A legszebb, legcsodálatosabb. Nem azért, mert aranyból készült gyémántkövekkel ékesítve. Hanem mert lelke van. És mert neked készült. Az ékszerész, aki készítette, az Élet. Neked készítette. De nem csak készítette, hanem fel is készítette. Arra, hogy viseljék. Hogy az viselje, akinek készült. Éppen ezért az ékszernek sem mindegy, ki veszi magára, ki birtokolja. Számodra pedig nem azért fontos, hogy csillogásával dicsekedj. Boldog vagy, hogy megtaláltad, és mint a gyermek, aki szíve vágyát kapta meg, szaladnál, hogy mindenkinek megmutasd. De nem azt akarod megmutatni, ami szemmel látható. Azt akarod, hogy az egész ékszert megismerje a világ. Nem csak külső csillogását, de belső ragyogását is. Az egészet, egyben. Ahogy megalkotta az Élet. Mert a lelked ékszere ő. És ezért a legszebb.

Létezik ez az ékszer.

Van a szeretet...

Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi a szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta - nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére. Mert ez a dolga. Ez a küldetése.  

Van ilyen szeretet.

Van az élet...

És van a lét. Sokan azt gondolják, mindkettő ugyanazt jelenti. Hát ők azok, akik nem tudják, mit is jelent: élni. Pedig hatalmas a különbség. Hiszen minden élőlény létezik, de nem mindegyik él. Az állatok, növények pontosan ugyanazt teszik mind. Léteznek. Minden nap végzik a megismételt dolgokat, pontosan, rend szerint. Nem lélek vezeti őket, hanem az ösztön. Ami beléjük van programozva. Ha láttál egy verebet, ismered valamennyit. A rózsák egyformán csodálatosak, gyönyörűek. A napraforgók mindegyike ugyanakkor emeli fel fejét, és ugyanakkor hajtja le. Csak az ember képes arra, hogy a többitől különböző életet éljen. De ehhez valóban élni kell, nem csak fizikai, hanem sokkal inkább lelki értelemben. Aki így él, az egyedi, megismételhetetlen, összehasonlíthatatlan és pótolhatatlan. És kiismerhetetlen. Ezért megunhatatlan. Minden nap ad magából valamit, ami más. Minden nap azért ébred, hogy éljen, hogy tegyen valamit, ami más, mint az előző napi volt. Hogy még többet lásson a világból, még többet érezzen a szeretetből. És még többet adhasson ebből másoknak is. Csak így, és csak ezért érdemes. Így több évet élsz, mint amennyit a naptár mutat. 

És létezik ilyen élet.  

Van a harangszó...

A déli harangszó. Jelent győzelmet, jelenti a mennyországot. De jelenthet vereséget, pokollal, kénesővel. Üzenhet boldog találkozást, gyönyörű  perceket, de jelezhet gyötrelmes pillanatokat, fájdalmas búcsút is. Ilyenkor komorabban szól. Ezt meghallja az ember, szívében, lelkében érzi. Aztán már csak emlékeket idéz. Szépeket és fájót. De a harang nem azért van, nem azért szól, hogy mindig a fájdalomra emlékeztessen, mindig azt idézze. A harang a győzelem, a mennyország hirdetésére hivatott. Ezért eljön a nap, amikor ismét boldogságot és győzelmet kongat, ezt üzeni. És akkor újra csodálatosan zeng majd.

Létezik ilyen harangszó.

Van egy mondat...

„Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. Azért van szükségem rád, mert a bennem lévő szeretetnek van szüksége rád. Téged választott, téged akar szeretni. És neked akar adni minden szépet és jót, amit addig összegyűjtött. És ha ez megtörténik, ez számomra mindennél több. Vagyis, valóban, ebben van némi önzés, hiszen mindez engem (is) boldoggá tesz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.

Létezik ez a mondat.

Van az adósság...

A „jó  tett helyébe jót várj” kényszere. Vagy, a "jót tett helyébe jót adj" kényszere. Amit akkor érezhetsz, ha embertársad azért ad, hogy kapjon is valamit cserébe. Tőled. Ha pedig a másik önzetlenül ad neked, akkor benned sincs kényszer, hogy viszonozd. Csak elfogadod, örülsz annak, amit kaptál, élvezed. És élvezed annak az őszinte, határtalan, önzetlen szeretetét, akitől kaptad. Mert azt is tudod, hogy a másik már azzal sokat kapott, hogy te elfogadtad ajándékát. Ami lehet egy szó, egy mosoly, egy ölelés, egy bíztatás. A másik boldog, hogy elfogadtad, és ez a boldogság, amit te adtál neki, ez az ő jutalma. És ennél nagyobb jutalom nincs. Ennél többet nem kell adnod. Nem is lehet.

És látod, így már nincs is adósság. 

Van a levegő...

Nem látjuk, mégis tudjuk, hogy van. Minden lélegzetünk bizonyítja létezését. Életünk bizonyítja létezését. Hogy magunkba szívhatjuk, más élőlényeknek köszönhetjük. Nélkülük nem lenne levegőnk. De nem csak a testnek kell a levegő. Kell a léleknek is. Egy másfajta levegő. Amit szintén nem láthatunk, de tudjuk, hogy van. Lelkünk élete bizonyítja létezését. Ha nincs, lelkünk sem élhet. A lélek levegője a szeretet. Nem látjuk, mégis érezzük. Lelkünk magába szívja, és él. És ahogy testünk levegőjét más élőlényeknek köszönhetjük, úgy lelkünk levegőjét is. Annak köszönhetjük, aki szeret. Aki igaz szívéből szeret. Még akkor is, ha ugyanúgy nem látjuk, mint a  levegőt. De tudjuk, hogy van. Lelkünk élete bizonyítja. 

Van ilyen levegő. 

Van az arc...

Sokaknak csak egy a sok közül, egynek pedig a minden. Az arc, amit nem a krémek szépítenek napról napra, hanem a lélek, ami megmutatkozik rajta. Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. A legcsodálatosabbá. Lehet rajta pötty, lehet rajta bármi. Mégis a legszebb. Mert egy tiszta, őszinte lelket rejt. Dehogyis rejt… Hiszen éppen azt mutatja. Az egész világnak. Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egy valaki látja meg benne maradéktalanul a lelket. Az, akinek ez a lélek teljes egészében feltárulkozik, kiadja titkait, akinek  szeretetét adja. Csak ő látja meg az arcot a maga teljességében, gyönyörűségében. 

Létezik ez az arc.   

Van az ajándék...

A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szereteteddel. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.

Létezik ilyen ajándék.

Van a vallomás...

Szavak nélküli. Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható. És azt is tudja, hogy miért vagy zavarban. Azért, mert szereted. Lehet, hogy nem mered kimondani, lehet, hogy korainak tartod szavakban kifejezni a szíved mélyén bujkáló érzést, de a viselkedésed mindent elárul. De a másik, ha te is fontos vagy számára, ha ő is szeret, nem él vissza ezzel. Nem hoz zavarba, csak ha a pillanat ezt diktálja. Mert időnként nem lehet kikerülni ezt a pillanatot. Ez magától jön, természetes módon, ezért nem is haragszol érte. Sőt, örülsz, hogy zavaroddal elmondhatsz valamit. Egy vallomást.

Létezik ilyen vallomás.

Van egy pont...

Kicsi, vagy nagy, nem számít. A fontos, hogy biztos legyen. Egy biztos pont abban az életben, amely annyi bizonytalansággal lep meg nap, mint nap. Egy biztos pont, amely megvéd, ami békét ad. Mi ez a pont? Sokan pénzt gyűjtenek, mert abban bíznak. Mások hatalmat szereznek, mert ettől remélnek biztonságot. És van, aki a szeretetben bízik. Amit megvehetsz, csak tárgy marad: nyugalmat nem ad. Nem tudsz szólni hozzá, nem küld üzeneteket lelkéből. Néma, üres, hűtlen. Nem kötődik hozzád, nincs rád szüksége. Csak van. Nem bízhatsz benne, nem lesz támaszod. Nem lesz pont. Sem biztos, sem bizonytalan. Semmilyen. Nem lesz társa a lelkednek, a szívednek. Mert annak csak egy másik szív, egy másik lélek lehet a társa. Az, amelyik szeret. Amelyiknek a szeretetében bízhatsz. Amelyik így pont lehet az életedben. Kicsi, vagy nagy, nem számít. Biztos pont. Így nyugodtan élhetsz ebben a meglepetésekkel teli világban. Mert van egy pont, amire rábízhatod magad. Egy biztos pont. A legbiztosabb.

Van ilyen pont.  

Van az élet...

Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva. De az nem élet. Az csak lét. Akkor élsz, ha meg tudsz állni, és a lélekre figyelsz. De csak akkor tudod ezt megtenni, ha a lelked rendben van. Ha minden, és mindenki a helyén van, senki és semmi nem hiányzik belőle. Igen, a dolgokat helyükre kell tenni. Az embereket, az érzéseket, mindent a maga helyére. És akkor nem lesz hiány. Nem lesz hiány, aminek pótlására millió megoldást próbálsz kitalálni. De a hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés, és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed. 

Van ilyen élet.

Vannak az álmok...

Amik valóra válhatnak. Tudod, hogy milyen borzasztó felébredni egy szép  álom után. Egy szép álomból a szomorú, szürke valóságba. A hiány valóságába. De van, amikor megfordul minden. Amikor legcsodálatosabb dolog felébredni. A valóságba. Van, amikor a valóság minden álomnál szebb. Amikor a valóság nem a hiány valósága. Amikor a valóságban ott van valaki, aki felette van a legszebb álmoknak is. Amikor a saját álomvilágod, a saját valós világoddá válik. Amikor az álmok valóra válnak. Amikor az ébredés az álom valóságát hozza magával.

Léteznek ilyen álmok.

Van a mosoly...

Az őszinte mosoly. Ami belülről fakad, de nem belőled. Hanem a másikból, akinek szól. Ő váltja ki belőled. És ez a mosoly, visszatükrözi az iránta való érzelmeidet. Másként mosolyogsz barátra, szülőre, gyermekre, kedvesre. Mert mindegyik a hozzá illő mosolyt húzza elő lelked egyik rejtett fiókjából. A belőle fakadó mosoly arcodon keresztül tér vissza hozzá. És pontosan látja mosolyodon, hogy mit érzel iránta.

Ilyen az őszinte mosoly. Van ilyen.

Vannak különös találkozások...

Micsoda mérnöki precizitás, mennyi munka van két űrhajó űrbéli találkozásában, összekapcsolódásában! A nyílások egymáshoz csatlakoznak, a zsilipek kinyílnak, és a két űrhajó legénysége átúszhat egymáshoz. De ilyen tökéletes találkozás a Földön is lehetséges. Sokkal egyszerűbb, mégis, sokkal bonyolultabb. Mert bármekkora tudásunk van is, mégsem tudjuk megtervezni, megvalósítani. Akarattal nem. Nem emberi alkotások, nem gépezetek találkozása ez. Nem kellenek hozzá számítások, nem lehet tervezni, mégis, tökéletes. Nem kell hozzá más, csak két szív.  Két olyan szív, amelyek mérnöki pontossággal illeszkednek egymáshoz. Összekapcsolódnak, megnyílnak, és a két lélek akadálytalanul találkozhat. Egyszerű, titkát mégsem fejthetjük meg. 

Ettől különös ez a találkozás.    

Van egy Ajándék...

Egy különleges Ajándék. Különleges, mert csak egyetlen létezik belőle, így csak egy valakinek adhatod. Különleges, mert nincs formája, nincs színe, nincs súlya. Megfoghatatlan, láthatatlan. Ez az Ajándék csak érezhető. De csak az az egy érezheti. Ez az Ajándék egészen kicsi. Elfér egy szívdobbanásban. Mégis, a legnagyobb. Mert csak egy szívdobbanásban férhet el. Éppen abban a szívdobbanásban.

A legszebb Ajándék.  

Van a Szeretet...

Mennyit dolgozik szakemberek hada, hogy bizonyos dolgokat tökéletesen testre szabjanak. Például egy-egy sportoló ruháját, cipőjét, ütőjét, motorját. Ezek aztán pontosan illeszkednek gazdáikhoz. Senki más nem tudná őket úgy használni, olyan hatékonysággal, mint ők. Mert csak rájuk illenek, hozzájuk illenek, nekik készültek. Valahogy így van ez szeretetünkkel is. Pontosan ilyen testre szabott. Mindenki iránt más. Ha van benned egy szeretet, amit valaki kiváltott belőled, ezt másnak nem adhatod, csak neki. Mert csak hozzá illik. Az lelkéhez formálódott, az ő lelkének rezdüléseihez alakult, az ő lelkének vágyaihoz igazodott. Senki más nem tudja úgy értékelni ezt a szeretetet, csak ő. Ez a szeretet senki másé nem lehet.

Létezik ilyen Szeretet.

Van egy angyal...

Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik...

Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az.

Angyal.