2011. szeptember 1., csütörtök

Voltak a költők...


Gyönyörű gondolatokkal, hatalmas érzésekkel, szerelmekkel, boldogsággal, fájdalommal. A költők, akik mindent megírtak. A költők, akik nem titkolták mindazt, ami szívükben volt, ami bennük ébredt. A régi költők, akiknek verseit, életét tanultuk az iskolában, és akik rajongva imádták szerelmük tárgyát, és ilyen rajongással írtak róluk, nekik. Úgy írtak, olyan tűzzel, hévvel, olyan erővel, olyan lélekkel, hogy talán túlzásnak tűnik mindaz, amit leírtak, megénekeltek. Hogy úgy tűnik, ilyen talán nincs. De ki kellett mondaniuk, mert a szívük, a lelkük késztette erre őket, mert az érzések igazak voltak, őszinték. És a legfontosabb: nem akartak semmi rosszat, nem voltak tisztességtelenek, csak szerelmesek. Nem voltak hátsó szándékaik, nem akartak visszaélni semmivel. Soha nem bántották volna azt, aki az életük volt. Ők csak őszintén, tiszta szívből szerettek valakit, akiért mindent megtettek volna, akit boldoggá akartak tenni. Amikor évszázadokkal, évtizedekkel később hallottunk, tanultunk róluk, úgy tűnhetett, mintha ők valami más világban, egy mesevilágban élő emberek lettek volna, mesehősök, romantikus lelkek, olyan emberek, amilyenek ma már nem léteznek, hiszen ez más kor, más világ. Nincs libatollal írt szerelmeslevél, nincs lanttal kísért szerenád. De az érzések, az igaz érzések ma is léteznek, élnek. És ha az érzések léteznek, akkor léteznek azok is, akik megélik, kimondják, megvallják, továbbadják őket. Igen, ma is élnek ilyen érző, és főként nyíltszívű emberek. Csak talán ritkábbak. De ma is vannak költők. 

És ez így jó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése