Van a vágy…

Az egész ember vágya. Ami igaz testre és lélekre egyaránt. Milyen jó is az esőcseppnek, amely éppen arra járva ráhullhat. Vagy a napsugárnak, amely megpihenhet vállán. És a szellőnek, amely arcát simíthatja. Milyen jó a levegőnek, mely átjárhatja Őt, és a földnek, melyet lábával megérint. És milyen jó lenne, ha mindezt te is megtehetnéd. Ez a vágy, a Kedves megérintésére, ölelésére ébredő vágy lélekből fakad. Csak akkor igazi. Csak akkor igaz. Mert nem magad miatt szeretnéd Őt megérinteni, hanem azért, hogy neki szépet adj, örömet adj. Hogy az érintésbe beleborzongjon, kellemes érzés járja át a szívét, és soha ne akarjon kibújni ölelésedből. Mert neki ez jó. Neki öröm, neki szép, vele akarsz csodát tenni. És miközben ez a vágy vezet, veled is megtörténik a csoda. Számodra is szép és gyönyörű lesz, amit tiszta szívből, őszinte vággyal a lelkedben adsz neki. Mert ebben a vágyban a lélek vágya van benne. Onnan indul, és oda érkezik vissza. Lelked számára lesz gyönyörűség. És az Ő lelkének is.

Van ilyen vágy.

Van a napkelte…

A lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös...mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...

Létezik ilyen napkelte.

Van a hasonlóság…

És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé téve is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.

Kettőnkből...

Van a Nő...

És van a Férfi. És vannak ők együtt. Ők ketten. Különös dolog. Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban...mindenben.  Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten.

Mi ketten.

Lélekből valósággá vált....

Lélekből énekelni -  mindig José Carreras könyvének címe jut eszembe. Mert ebben a két szóban megírja a titkot. Igen. Ő pontosan tudja, milyen érzés lélekből énekelni, hogy csak így lehet. Ahogy én pontosan tudom, milyen érzés lélekből írni. A lélekről. Csak így lehet. Lélekről csak lélekből. És tudom, ezt Ti is érzitek, amikor olvassátok az itt fellelhető gondolatokat, vagy fellapozzátok a Mosolyhidat. Ma már tudom, miért ért el Hozzátok, a szívetekhez, a lelketekhez. Mert lélekből írtam. Őszintén. Minden, amit az ember megtanulhat akár az ének, akár az írás technikai tudnivalóit tekintve, semmit nem ér, ha nem a lélek rezegteti a hangszálakat, vezeti a szavakat író kezet. És addig lehet énekelni, addig lehet írni, amíg vezet. Csak addig. Ezért minden kötet után ott a kérdés: lesz-e folytatás? És sokan kíváncsiak voltak már a Mosolyhíd után, hogy lesz-e folytatás. Én azt hittem, azt éreztem, hogy nem lesz, nem lehet. De most itt van, mégis, itt van a folytatás. A Mosolyszárnyak. Talán kicsit más. Vagy csak én érzem így...Most kiderül. Ahogy más is kiderül. Hiszen most itt az újabb kérdőjel: vajon lesz-e még tovább?  Lehet-e még újabb és újabb utakon megközelíteni a lélek rejtett zugait, a szív titkos vágyait, érzéseit? Lehet-e újabb módon kifejezni a legszebb emberi érzést, a legfontosabb élményt? Lehet. Tudom, hogy lehet. A kérdésre a válasz mégis: nem. Folytatás nem lesz. Legalábbis, ami e két kis könyvet illeti.  De lehet más. Lehet mégis következő. Hiszen a lélek vezet, és a  szívem, a lelkem vágyik szavakba önteni mindazt, ami benne van. Igen. Ölelést, érintést,  hangot, szemeket, illatot, ízeket,  színeket, tájakat, álmokat, vágyakat, és azt is, ami ma még  megfogalmazatlanul ott rejtőzik. Mindent. Mert ott van...  Mert  létezik, és vágyom újabb ajándékká formálni. Egy másik ajándékká. Mert létezik ez az ajándék...

Írói előszó a Mosolyszárnyakhoz

Van egy könyv...Egy érzelemgyűjtemény.
E kis kötet testvére. Egy Mosolyhíd. És van egy
honlap...Egy hasznos és szép honlap.
Úgy hívják, hogy Citatum. Amelynek
szerkesztői úgy gondolták, hogy a Mosolyhíd
érzései érdemesek arra, hogy sokan olvassák.
Így juthatott el Hozzátok a Mosolyhíd sok
gondolata. Köszönet ezért a szerkesztőknek.
És köszönöm Nektek is, hogy megszerettétek,
hogy másoknak is tovább adtátok...

és most folytatásként tovább SZÁRNYal sok érző gondolat...Hozzátok.

Van az emlék...

Ami sok emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

Igen, létezik ilyen emlék.