Kedves Barátaim!

Ahogy azt korábban jeleztem már Felétek, készül a Mosolyhíd gondolatai alapján nyugvó második kötetem, ami - hasonlóan az elsőhöz - a mindnyájunkban megszülető érzelmek szavakba formált megelevenülése lesz.

A kiadási folyamatok részeként fontossá vált meghatározni egy megjelenési példányszámot, amelynek számszerűsítésében a segítségetekre volna szükségem.

Kérlek Titeket, írjátok meg nekem akár itt a blogon a "megjegyzés" szóra kattintva, esetlegesen a mosolyhid@gmail.com email címen, vagy a Mosolyhíd Facebook oldalán, ha bizonyosak vagytok benne, hogy meg kívánjátok vásárolni a kötetet megjelenésekor, ezzel szeretnélek bevonni benneteket az előkészítési és kiadási munkálatokba.

Szeretettel és köszönettel várom hozzászólásaitokat.
Csitáry-Hock Tamás

Van a szív...

A szív, amely minden dobbanásával éltet. Élteti a testet. De a szív a lelket is élteti. És olykor különösen dobog. Mond valamit.  Minden dobbanása egy-egy betű. Az első dobbanás egy "s" betű, majd egy "z" következik. Aztán jön az "e", az "r", megint egy "e", aztán egy "t", amit egy "l" követ, ezután ismét egy "e"-t üt, végül következik egy "k". És utána minden kezdődik elölről. Igen, van, amikor így dobog a szív.

A szerető szív.

Van a pillanat...

Mennyit várunk a legszebb pillanatokra, és milyen gyorsan tovatűnnek… És amikor a pillanatnak teste, lelke, és neve is van, akkor úgy tűnik, még gyorsabban suhan tovább. De a pillanatok nem vesznek el soha. A legszebb pillanatokból áll össze az a kép, amit Életnek nevezünk. Az összes többi csak áthidaló két szép között. Azokra is szükség van, de az Élethez nem elegendőek. Olyanok, mint a vászon, meg a festék és az ecset. Szükségesek, de a Mona Lisa-hoz mindez kevés. Ahhoz kellenek a szép és titokzatos pillanatok. Az időbeli pillanatok, és az a pillanat, amelynek teste, lelke és neve van. A szép és titokzatos pillanat...Úgy hívják: Kedves.

Létezik ilyen Pillanat.

Kedves Olvasóim, Drága Barátaim!

Második kötetem kiadási munkálatainak előkészületeivel tevékenykedem, ezért a Mosolyhíd majd ennek érkezésekor bővül nagyobb mennyiségű új - és reményeim szerint - lelketekig érő írásokkal.

Természetesen addig is megosztom Veletek apróbb gondolataimat a Facebook oldalon és a Mosolyhidamon egyaránt.

Köszönöm  türelmeteket, jelenléteteket, valamint közös megpihenéseinket a híd-szavak árnyékában.

Van a büszkeség...

Olyan jó érzés büszkének lenni valakire. Valakire, akit szeretünk. Ország-világ előtt szeretnénk őt megmutatni. Nem azért, hogy minket irigyeljenek miatta, hanem azért, mert szeretjük, és szeretnénk, ha mindenki látná őt, tudna róla. Hogy őt irigyeljék. Mert megérdemli. Vagy azért, mert tud valamit, vagy csak egyszerűen azért, mert csodálatos lény, igazi EMBER. Ha igazán szereted ezért vagy rá büszke.  Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben. Boldog vagy, hogy ismerheted, szeretheted, hogy a szívedben él. Ez a belső büszkeség. 

Van ilyen büszkeség.

Van egy illat...

Millió és millió féle illat száll naponta szerte a világon. Millió és millió illat közül választhat egy nő, amivel beboríthatja magát, amivel még vonzóbbá teheti lényét. Bár egy igazi Nő illat nélkül is tökéletes, mégis, megtalálja azt az egyet, amely pontosan hozzá illik. És valahogy azt is megérzi, hogy ezt az illatot szeretni fogja a férfi is. A férfi, akinek ő fontos, aki őt szereti.  Mert ez a férfi a harmóniát látja meg benne. Test és lélek, szépség és intelligencia, mosoly és hang csodálatos egységét. Amihez ez az illat tartozik. Ami éppen olyan, mint ő, éppen az ő egyéniségéhez illik. Mint a mosolya, a hangja, a gondolatai, az érzései, kopogó léptei, a ruhája, amelyekről bárhol, bármikor felismeri a Kedvest... És az illata. Amely ízléséről árulkodik, arról a kellemes nőről, akit az illatfelhő magában rejteget. És a férfi tudja, hogy kit rejt az illat. A Nőt. Az Igazit.  

Létezik ez az illat.

Van a híd...

Egy pici, romos erdei kőhíd. Talán évek, évtizedek óta nem lépett rá  senki. Környékét belepte a gaz, köveit a moha. Már senkinek nem fontos. Ám egy napon két ember érkezik. Felfedezik a kis hidat. Felfedezik maguknak. Letelepednek rá. És ezen a napon a híd életre kél. Mert ezen a napon sokkal fontosabb küldetést tölt be, mint korábban bármikor. Ma nem a patak két partját fogja összekötni, hanem két ember szívét, lelkét. A híd, ha soha többé senki rá sem néz, akkor is fontosabb már, mint sok nagy társa, amelyek folyamok vizén segítik át naponta emberek ezreit. Két ember számára ez a pici, romos híd örökre híd marad.

Létezik ilyen híd.

Vannak ünnepnapok...

Nagy ceremóniákkal, gondosan megtervezett mozdulatokkal, szertartásokkal, beszédekkel, pompával, felvonulással, embertömeggel, vagy éppen karácsonyfával, húsvéti nyúllal, nagy lakomákkal, szórakozással, és talán pihenéssel. Az ünnepnapok, amiket valamilyen elgondolás, közakarat hozott létre, amik emlékeztetnek valamire. Az ünnepnap, ami független a saját érzéseidtől, ami akkor is eljön, ha számodra nem fontos, ha te nem érzed magadénak, ha nem akarsz ünnepelni. De vannak más ünnepnapok is.  Olyan napok, amelyek valóban fontosak, kedvesek számodra, mert a szívedben születnek. Nem kell hozzá munkaszünet, nem kellenek lobogók, sem nagy szertartások. Csak egy valami. Csak egy Valaki. Mert amikor távol van tőled, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb ezen a világon, amikor nem láthatod őt, nem hallhatod a hangját, akkor ünnepnappá válik minden nap, amikor valahol megpillantod, ha elsuhan melletted és rád köszön, amikor látod mosolyát, hallhatod hangját, akár csak egyetlen szó erejéig is. Igen, ezek különleges napokká válnak, a szíved ünnepel, ünnepli Őt, ez a nap a Szeretet ünnepe lesz számodra. Igazi ünnep. Mert ez valóban a tiéd. Ezt Ő tette azzá számodra. Ezek az igazi ünnepnapok. Ezeket nem mások határozzák meg, nem mesterségesen létrehozott, gondosan eltervezett ünnepek, hanem a szívedből fakadó örömnapok.

A legszebb napok.

Voltak a költők...

Gyönyörű gondolatokkal, hatalmas érzésekkel, szerelmekkel, boldogsággal, fájdalommal. A költők, akik mindent megírtak. A költők, akik nem titkolták mindazt, ami szívükben volt, ami bennük ébredt. A régi költők, akiknek verseit, életét tanultuk az iskolában, és akik rajongva imádták szerelmük tárgyát, és ilyen rajongással írtak róluk, nekik. Úgy írtak, olyan tűzzel, hévvel, olyan erővel, olyan lélekkel, hogy talán túlzásnak tűnik mindaz, amit leírtak, megénekeltek. Hogy úgy tűnik, ilyen talán nincs. De ki kellett mondaniuk, mert a szívük, a lelkük késztette erre őket, mert az érzések igazak voltak, őszinték. És a legfontosabb: nem akartak semmi rosszat, nem voltak tisztességtelenek, csak szerelmesek. Nem voltak hátsó szándékaik, nem akartak visszaélni semmivel. Soha nem bántották volna azt, aki az életük volt. Ők csak őszintén, tiszta szívből szerettek valakit, akiért mindent megtettek volna, akit boldoggá akartak tenni. Amikor évszázadokkal, évtizedekkel később hallottunk, tanultunk róluk, úgy tűnhetett, mintha ők valami más világban, egy mesevilágban élő emberek lettek volna, mesehősök, romantikus lelkek, olyan emberek, amilyenek ma már nem léteznek, hiszen ez más kor, más világ. Nincs libatollal írt szerelmeslevél, nincs lanttal kísért szerenád. De az érzések, az igaz érzések ma is léteznek, élnek. És ha az érzések léteznek, akkor léteznek azok is, akik megélik, kimondják, megvallják, továbbadják őket. Igen, ma is élnek ilyen érző, és főként nyíltszívű emberek. Csak talán ritkábbak. De ma is vannak költők. 

És ez így jó.

Van egy váza...

Mondjuk egy gondosan munkált, szépen metszett kristályváza. Aminek mindenki csodájára jár. Ami pénzben mérve értékes lehet. Ám ez kevés. Hiába van egy csodálatos vázád, önmagában mit sem ér. A pénzben kifejezhető érték nem ad valódi értéket. Csak egy halott tárgy marad. De egy rózsaszáltól igazán széppé, értékessé lesz. Életre kel. A rózsa ad neki értelmet. Miközben a rózsa önmagában is gyönyörű, önmagában is elég, önmagában is tökéletes. De jelenlétével képes mást is megszépíteni. 

A vázát. Így lesz igazán értékes.