Van egy álom…

 

Az álom, amelyben egy gyönyörűséges Angyal látogat meg. Szíved Angyala. Leül melléd, látod szépséges arcát, belenézel erőt adó szemeibe, és hallod a világ legszebb zenéjét, a hangját. Beszél hozzád, és te el sem tudod hinni, hogy ez valóság. Hisz’ oly régóta vágytál erre. És most nem tudod elhinni. Pedig itt ül melletted. Néhány pillanatig. Csodálatos pillanatok. De történik valami. Nem tudod, miért, nem tudod, milyen erő hatására, de indulnod kell. Nem akarsz, de menned kell. Elindulsz… és ő veled tart. Veled, míg elérkeztek egy kapuhoz. Megálltok. Ő gyengéden átölel, és elköszön. Te maradnál, de nem maradhatsz. Ő jönne, de nem jöhet. Az álom és valóság kapujában el kell válnotok. Neki maradnia kell. Álmaidban. Neked menned kell. A valóságba. De egy napon minden más lesz. Egy napon a kapu ledől. Egy napon már nem lesz álom, csak valóság. Egy napon az álom és a valóság egy lesz. Eggyé válik. Benne.

Szíved Angyalában.

Van a vágy…

Meglátsz egy autót. A Kedvesét. És valami eszedbe jut. Valamit érzel. Egy vágyat. A szívedben. És arra gondolsz, azt érzed, hogy hogy milyen boldogan lennél az autó ülése, amelybe belesimul, a biztonsági öv, mely szorosan átöleli, a kormány, amit keze érint. Aztán más is eszedbe jut. Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, felszárítva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipőd, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát.  Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza.
Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.

Létezik ez a vágy.

Van a nyomkövető...

Milyen drága, bonyolult eszközöket készítenek tudósok, hogy megfigyelhessék mások mozgását, megtalálási helyét, akár a természetben élő lényekről, akár embertársaikról van szó. Sok-sok kutatás, fejlesztés és pénz kell mindehhez. Megtalálni azt, amit, vagy akit keresünk. De van egy "eszköz", ami semmibe nem kerül, mégis a legdrágább, a legpontosabb. Ez tudja, hogy merre van a másik. A Másik. És megtalálja. A kellő pillanatban. Amikor arra szükség van. Ez az "eszköz" pontosan érzi, mikor, hová kell menned, hogy találkozz Vele. Hogy megtaláld. Őt. Ez az "eszköz" a szíved. És az Ő szíve. A két szív együtt tudja az időpontot, az útirányt, amely a célhoz vezet. Hozzá.
Van ilyen nyomkövető.

Vannak arcok…

Milliónyi, milliónyi arc. Jönnek veled szemben, kapkodod a fejed, de hiába… egyik sem… Egyik sem az az arc, amelyiket látni szeretnéd. Látni vágysz. Néha már mindegy. Néha már azt is fürkészed, amelyikről messziről tudod: nem Ő. Mégis, mégis, mégis figyeled. Mert a szíved mélyén, titkon reméled, hogy mégis, amikor közeledbe ér, Őt fogod látni. Hogy csoda történik, és az arc átváltozik. És Ő fog ott állni előtted. Tudod, hogy lehetetlen, talán nevetséges is. De számodra nem az. Te csodát vársz. Egy arcot.

Őt.

Van az otthon…

Az otthon, ami nem egy helyet jelent. Nem négy falat, nem ágyat, bútorokat, konyhát, nem kandallót, képeket, könyveket. Nem tárgyakat, nem gyűjtött ékszereket. Nem. Az otthon nem ott van. Az otthont nem lehet falak közé szorítani, nem lehet kulcsra zárni. Mert az otthon egy érzés. Egy kellemes,  megnyugtató, biztonságot adó érzés. Egy érzés, amit nem tudsz önmagadnak, önmagadban megteremteni, nem tudsz felépíteni, berendezni, vásárolt tárgyakkal felékesíteni. Az otthon egy érzés, amit nem vehetsz, csak kaphatsz. Tőle. Vele, mellette mindenütt otthon vagy.

    Ez az otthon. Ő.

Van a szeretet…

A szeretet, ami fogva tart. Minden nap vele ébredsz, vele alszol el. A szeretet, amely reménykedik, csodát vár. Növekedik, szépül, tisztul. A szeretet, amely vár, vár és vár. De egy napon… ellened fordul. Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot.... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni. Egyedül nem. És nincs segítség. Nincs kinek elmondani, nincs kivel megosztani. Már csak egyet tehetsz. Elengeded. És emlékét megőrzöd valahol mélyen. Tisztán, szépen, szelíden…Szeretve.

Van ilyen szeretet.

Van az ölelés…

Az ölelés, ami közvetít. Közvetíti a szerelmet, a benned élő érzéseket. Átadja a másiknak, és benne kapod meg az ő érzéseit. De lehet, hogy nem ölelhetsz. Hogy az ölelésre várnod kell. Hogy az érzéseidet magadban kell őrizned. És ekkor már nem csak az érzéseidet őrzöd. Mert bárhol jársz, bármit látsz, ami szép, ami megérint, magadban gyűjtöd. Neki. Hogy egy napon megoszthasd Vele. Mindent, amit látsz, amit hallasz, ami szépíti az életet. Mindent megőrzöl a szívedben. De mindezt elmondani, leírni, elmondani nem tudod. A szavak elkopnak, talán már nem is emlékszel mondatokra, eseményekre. Ám minden, amit Neki szánsz, átalakul egy érzéssé. Amit átadni csak egy módon lehet... Egy ölelésben... Egy ölelő érzésben...És ebben az ölelésben évek, évtizedek kelnek életre. Abban a pillanatban.

Van ilyen ölelés.